A csapatból négyen (Majnik Vivi, Kovács Zsani, Váradi Szandi, Gleich Barbi) kaptunk meghívást az októberi u17-es Európa-bajnokság selejtezőjének minitornájára. A csoportunkban négy csapat szerepelt. Magyarországon kívül Skócia, Észak-Írország és a házigazda Horvátország kapott helyet a nyolcas számú kvartettben. Mivel ebben a korosztályban még soha nem rendeztek világversenyt, így különösebb elvárások nélkül utaztunk el, bár biztos vagyok benne, hogy a 18 játékos és a vezetők számára is a továbbjutás volt a cél. Hogy ez sikerült-e, csak november 7-én derül ki, amikor véget érnek az utolsó csoportküzdelmek. Ez a korosztály most szembesült először a nemzetközi légkörrel (legalábbis, ami a válogatottat illeti). Így először érezhettük azt is, milyen nagy megtiszteltetés, hogy mi vagyunk azok 18-an, akik itt lehetnek és felhúzhatják magukra a címeres mezt és bebizonyíthatják, hogy igenis érdemes foglalkozni a női labdarúgással. Itt teljesen más a felkészülés egy-egy meccsre, hiszen a klubcsapatok nem engedhetik meg maguknak, hogy a meccsek előtti éjszakát a csapat elzárva a külvilágtól csak a másnapi mérkőzésre koncentrálva töltse, nem tudják ellenőrizni az edzők, illetve a vezetők, hogy a játékosok megfelelően étkeznek-e, de itt minden adott volt és nekünk tényleg csak a focival kellett foglalkoznunk. Edináék végig éreztették velünk, hogy nagyon bíznak bennünk és ahogy András is szokta mondani a legfontosabb, hogy azt lássák, meghalunk a pályán és az utolsó percig küzdünk a csapatért. Szombaton játszottuk az első meccset a horvátok ellen. Reméltük, hogy jó játékkal és eredményesen kezdjük a tornát. Mindenki, aki lehetőséget kapott próbálta kihozni magából a maximumot és ennek meg is lett az eredménye, hiszen 6-0-ra nyertünk. Azt hiszem, aki ott volt, ilyen rajtról álmodott. Óriási volt az öröm és ez az eredmény kicsit megnyugtatott minket, mivel tartottunk az első meccstől. Mégiscsak ez volt életünk első hivatalos válogatott szereplése. Miután visszaértünk a szállodába és megvacsoráztunk az emeletünkön lévő folyosón beszélgettünk aznapi ellenfelünkkel, bár olykor inkább mutogatásba fajult a dolog. Tanítgattuk őket néhány magyar szóra, esetleg mondatra. A legnagyobb sikert a

„hello, szia, csá, cső” és az „itt a piros, hol a piros, hármat tolok mégis tilos” szófordulatok aratták. Nem mindig sikerült eltalálniuk a helyes kiejtést, bezzeg a trágár kifejezéseknél (ezeket inkább nem részletezném) … Vasárnap nem játszottunk meccset. Az ilyen „pihenőnapokat” edzéssel és sétával töltöttük. Kedden az írek ellen játszottunk, akik első meccsükön 6-0-s zakóba futottak bele. Az első perctől érezhető volt, hogy ez a meccs már húzósabb lesz, mint az előző. Ráadásul a pálya talaja sem engedte, hogy az előre eltervezett taktika szerint játszunk. Az ír csapat sem volt már annyira megilletődve, mint szombaton és ez végül az eredményen is meglátszott, hiszen néggyel kevesebbet kaptak tőlünk. Ki kell emelnem, hogy ezen a meccsen Szandi megszerezte élete első válogatottbeli gólját. Bár lőtt már gólt címeres mezben a szlovénok ellen, de az barátságos meccs volt. Ez pedig… A szállodában tudtuk meg a horvátoktól, hogy a másik meccsen a skótok 4-0-ra nyertek,ami azt jelentette, hogy a jobb gólarány miatt ellenük is győzelem kell a csoportelsőség megszerzéséhez, de a döntetlen is elég lett volna a továbbjutáshoz. Csütörtök délelőtt még megnéztük a skótok meccseit videón. Edina elmondta a kezdőt, amiben csak Zsani kapott helyet közülünk. Azt hiszem egész nap érezhető volt a feszültség. Egy kicsit izgultunk a sorsdöntő találkozó miatt. A buszon ezen a napon énekeltük leghangosabban a „Győznünk kell” című számot, hiszen tényleg ez volt az utolsó és egyben legfontosabb meccsünk az egy hét alatt. És minden úgy alakult, ahogy szerettük volna (legalábbis akkor még azt hittük). Papp Dorka megszerezte a vezetést. De 10 percen belül jött az egyenlítés egy gyönyörű szabadrúgás kombinációból. A félidő 1-1 volt, ami igazából mindkét csapatnak kedvezett a továbbjutást tekintve. Edina a szünetben azt mondta, hogy ne idegeskedjünk, meg tudjuk csinálni, képesek vagyunk legyőzni őket. A második játékrészben azonban (némi bírói segédlettel) a skótok végül simának mondható 3-1-es eredménnyel múltak felül minket. Hiába mondták a vezetők, hogy ne legyünk elkenődve, mert mi mindent megtettünk, nagyon el voltunk keseredve. Arról nem is beszélve, hogy két játékost is „elintéztek” durva belépőikkel az ellenfeleink A skótok a szállodába érve sem a fair play szerint cselekedtek. Az utolsó esténket így nem önfeledt szórakozással tölthettük, hiszen maradt bennünk némi hiányérzet. De ez a hét, az első szereplésünk világversenyen a válogatottal és, hogy mi voltunk legelőször ebben a korosztályban, akik Magyarországot képviselik egy ilyen tornán örök emlék marad és óriási büszkeséggel tölt el minket. És nem szabad elfelejtenünk, hogy ezt elsősorban az Olimpiának, Orsinak és Andrásnak köszönhetjük, akik nélkül ma nem mondhatnánk mindezt el magunkról. Remélem, hogy nagyon sok csapattársunknak megadatik ez a hatalmas élmény. Jövőre talán még több Olimpiás játszhat a különböző korosztályos válogatottakban és végigjárva a ranglétrát eljut egészen az A-válogatottig. Remélem,az összes csapattársunknak ez a vágya és akkor nem lehet gondunk a bajnokságokban sem.