Persze, nem dughatjuk a homokba a fejünket. A pénz, az általános életszínvonalbeli különbségek sok mindent meghatároznak, aligha függetleníthető mindettől egy társadalom, vagy akár egy kisebb közösség élete. Ugyanakkor azt látjuk – és ezt a Kornélékkal folytatott több hosszas, alapos beszélgetés is megerősítette – Svédországban az itt néptanácsnak nevezett önkormányzatok jobban, eredményesebben vesznek részt a helyi közélet (ideértve a sportélet) szervezésében.

Említhetjük, hogy a korábbi írásokban dicsért iskolákban a gyerekek ingyenesen kapják a napi háromszori étkezés lehetőségét, mint ahogy azt is, hogy a helyi közösségek mennyit tesznek a környezet élhetővé tételéért. De, igyekezzünk hajónkat a foci felé kormányozni.

A körülbelül 35 000 fős Höllviken labdarúgó-stadionja a város tulajdona. Mind a három helyi klub ezt a létesítményt használja, így azután nincs is különösebb vita abban, amikor az erőforrásokat a fejlesztésre kell fordítani. Egy magyarországi, háttér, bázis nélküli kisegyesület, mint az Olimpia számára elérhetetlen, hogy ilyen létesítményben legyen az otthona, de azt gondoljuk, az öt teljes méretű futballpályát (három természetes füves, egy műfüves, egy földes) és néhány kisebb méretű pályát magába foglaló létesítmény, a hozzátartozó praktikus öltözővel, a „minimumprogramot” kellene, hogy jelentse a hazai, vidéki önkormányzatok számára. (Budapesten talán nehezebb „gazdát” találni, de szívesen említjük, hogy írtunk egyszer egy tanulmányt arról, miként lehetne négy darab, önmagát a beruházás után eltartó futballközpontot létrehozni a főváros különböző részein, a pálya nélküli kiscsapatok számára. Mondjuk úgy, nem volt túl nagy a fogadókészség…)

A höllvikeni pálya öltözői tágasak, mint ahogy a minden két öltözőhöz tartozó mosakodó-helységben is van vagy húsz csap. A gépekkel jól felszerelt konditerem éppen úgy nélkülözhetetlen kelléke a létesítménynek, mint ahogy a közösségi rendezvényeknek, banketteknek is otthont adó klubszoba, vagy az egyesület bevételeit növelő ajándékbolt. A teljes létesítmény akadálymentesített, még az öltözők WC-i is úgy vannak kiképezve, hogy azokat kerekesszékesek is használni tudják. Hogy ez fölösleges? Lehet, de itt, ez nem így vetődik fel. A svéd társadalom, a svéd élet egyik legfontosabb hívószava a tolerancia, mindent áthat az a gondolat, hogy mindenkinek mindenhez legyen joga, mindenre legyen lehetősége. Ez ugyanúgy érvényes a munkahelyekre, az iskolai közösségekre, mint a sportegyesületekre.

A toleranciával, mások elfogadásával hozható összefüggésbe az is, hogy Svédországban, különösen a gyermek rendezvényeken, bevezették a „zéro tolerancia” elvét. Ez azt jelenti, hogy a játékvezetők ítéleteit senki sem kérdőjelezheti meg – legyen az ifjú játékos a pályán, vagy vehemens vezető, szülő, a pálya mellett. A vicces az, hogy miután fiatal srácok, azaz felnőtt, vagy majdnem felnőttjátékosok vezették a meccseket, bizony magunk is tapasztaltunk hajmeresztő ítéleteket, elnézett faultokat – de hamar láttuk annak a hasznát is, mennyivel nyugodtabb a légkör így, hogy nincs a magyarországi gyerektornákat mérgező állandó bekiabálás. A bíró gond nélkül elküldheti a kiabáló szülőt a pálya mellől, és ebben számíthat az érdekelt csapat vezetőire is. De tényleg!

A kupa, azaz a Höllvikens Tjejcup nem egyszerűen szórakozási, sportolási lehetőség. Az egyesület nagyon fontos bevételi forrása is, amelynek nyereségéből az egyes csapatok (korosztályok) is részesednek, nagyjából 2000 eurónak, félmillió forintnak megfelelő összeggel. Ha már a pénzügyeknél tartunk: természetesen a höllvikeni klub játékosai is fizetnek tagdíjat, ha jól emlékszünk, évi 3000 svéd korona, azaz 100 000 forint körüli összeget. Ez, az ottani viszonyok között egyáltalán nem megterhelő.

A kupán, mint ahogy általában az egyesületben is, mindenki ingyen, a közjót szolgálva dolgozik. Nincs olyan, aki, ha akar, ne találna magának feladatot, hiszen az edzések szaktudást igénylő irányítása (ez nem mindig sikerül, akár negatívumként is regisztrálható, hogy sok csapattal foglalkozik „civil”, és nem feltétlenül a szaktudás határozza meg, ki irányítson egy csapatot. A höllvikeni klub egyik – egyébként nem rossz – csapatát az egyik nagy skandináv cukorkagyár területi igazgatója dirigálja) mellett a büfékben, a gyerekek szállításában, az eredmények adminisztrációjában is bőven van feladat.

Ez az, ami a legjobban tetszett, és ami nálunk talán a legjobban hiányzik: jó volt látni, hogy Svédországban a lányok focija mennyire közösségi, családi ügy.

Természetes például mindenki számára, hogy a szülők is büszkén feszítenek a gyerek egyesületének melegítőjében. (De, érdekes az is, hogy a csapat körüli felnőttek hátán ott a felirat: edző, vezető. Így, tiszta a kép, hamar látható, kinek van helye a pályán, a kispadnál, a csapat körül.) Csináltunk egy hevenyészett számítást, amiből az derült ki, hogy okos marketinggel, ebből a forrásból (eladtunk a 15 fős gyerekcsapatban a szülőknek egy garnitúra mezt, melegítőt, kabátot, sapkát) fel lehet szerelni a gyerekeket. És még jól is néz ki, így együtt az egész.