Csütörtökön délután egybusznyi utassal és kétbusznyi csomaggal (azért csak befért minden…) keltünk útra Svédország felé. Bár a lányok tartottak picit a hosszú, majdnem huszonnégy órás buszozástól, tulajdonképpen jól elment az idő. Pozsony, Prága, Berlin, majd Rostock érintésével értük el a tengert. A parton aztán nem győztek ámulni, mekkora hajó gyomrába kell beszállni. Pedig, ha tudták volna, hogy a hazafelé jövő komp majd kétszer ekkora lesz…

Miután újra szilárd talajt éreztünk a lábunk alatt, Koppenhága felé vettük az irányt. Már útközben is feltűnt, hogy az északi, skandináv országokban milyen tudatosan vigyáznak az emberek a környezetükre, hogy a tisztaság és a környezet védelme nem üres szólam, hogy a szélerőművek milyen elterjedtek – de olyan apróságok is, hogy szinte sehol sem látni a föld felett ronda vezetékeket, kábeleket.

Az Olimpia játékosai bő két éve jártak már Koppenhágában – de nem ez a korosztály. A kicsikkel most hasonló sétát tettünk a városban, mint 2005-ben, a Vildbjerg-kupán szerepelt csapattal, és még szerencsénk is volt. Picit aggódtunk, hogy a tíz-tizenhárom éves lányokat a városnézés mennyire köti le, de az élet, meg a mázli olyan attrakciókat kínált, amitől nagyon jól érezték magukat. A Városházától vezető sétálóutca önmagában is látványos, de plussz élményt kínáltak a mutatványosok: a lányok előbb egy fejen pörgő, brékelő csapat látványába feledkeztek bele, majd futballzsonglőrök közé szálltak be. Előbbiről hamar kiderült, hogy a brigád magyar srácokból áll, utóbbiba a lányok is beszálltak. Balogh Erika nagy sikert aratva vette hasznát, hogy otthon reggeltől estig képes gyakorolni Christiano Ronaldo és a brazilok trükkjeit.

Visszafelé, a buszhoz tartva még egy „program” várt a lányokra. A helyi újságíró szervezet épületében kommunikáció szakos fiatalokhoz csapódtak a mieink. A dán fiúk a videotechnikát tanulták, ennek váltak részesévé Katáék, akik angol tudásukat felhasználva maguk intézték el, hogy szereplők legyenek. Blue boxos technikával készült róluk felvétel, amint repülnek egy partvison – ez került a technika segítségével Harry Potter vára elé. Az elkészült mozgókép fájlokat meg is kapták ajándékba, igyekszünk majd a honlapon is közkinccsé tenni, mert jópofa.

Koppenhágától Malmö, a svéd nagyváros fertályórányi út csak – de az a tizenöt perc, maga a csoda. A két város között autóúton lehet átkelni, előbb a tenger alatt, egy négy kilométer hosszú alagútban, majd a san francisco-i Golden Gate-hez hasonló hídon. Útközben észre sem vettük, micsoda építészeti csoda az egész: a busz kijön a tenger alól egy kis (mesterséges) szigetre, aztán onnan fel a hídra…

Malmőt elhagyva már Trelleborg és Höllviken, vagyis az úticélunk következett. Höllviken kisváros, 35-40 000 lakossal, ráadásul jómódú polgárokkal. Az egész városka tiszta, rendezett, könnyen átlátható, mi is egyszerűen megtaláltuk az iskolát, és szomszédságában a helyi klub pazar sportlétesítményét.

Úti beszámolónk harmadik részét Svédországra, a – valljuk be – irigylendő svéd életre szánjuk. Itt inkább csak annyit említünk, hogy a Höllviken GIF klub pontosan olyan, mint amilyennek Magyarországon egy sportvezető a futballklubot álmodhatja. A létesítmény, az infrastruktúra, a közeg, a szereplők – remek!

Pénteken tudtunk még mozogni – elnézést kértek, hogy csak a műfüves nagypályát használhatjuk… –, kipróbáltuk a hazaitól eltérő keresztpályás játékot: külföldön szélesebb pályán, egy+hatos rendszerben játszanak. A legerősebbnek ítélt hetes kezdett a felnőttekkel is megerősített (az első gólt Roza Viki édesanyja, Erika szerezte!) cserék ellen, hogy szokják a lányok az új rendszert: meglepően kevés gondjuk volt az átállással. A két védő, Görög Lilla és Dénes Kata jól mozgott együtt, jól segítették egymást és a szélső középpályások, Tóth Eszter és Tóth Bia is szépen zártak vissza az üresen maradt pályarészre. Fociról most ne többet, de azt azért rögzítsük, reményt keltően játszottak a lányok.

A szállásunk a pályától kőhajításnyira fekvő iskolában volt, tantermekben fújtuk fel a hazulról vitt ágyakat. Az iskola megint csak megér pár mondatot, bár kicsit talán a svéd élethez is tartozik: fantasztikusan élhető, szerethető iskolát láttunk. Volt rá bőven időnk, bejártuk minden zugát, és a lányok, akik addig azt ünnepelték, hogy a túra pár nap iskolai szünetet is jelentett, egybehangzóan állították, ide bármikor szívesen járnának. Volt olyan tanterem, amely egy kisház az aulában, nyoma sincs a poroszos katedra és szemben a padok felosztásnak, minden azt sugallja, itt a gyerek jól érezheti magát. A „mi termünkben” éppen az emberi testet tanulták: az életnagyságú modellt a gyerekek rajzolták, miként a praktikus dekoráció összes többi darabját is. Órákat lehetne mesélni, mi hogyan, miért szolgálja a gyerekek kényelmét, jó közérzetét, de a lényeg egy szóban is összefoglalható: mi úgy láttuk, ilyen a tökéletes iskola.

Vacsora után még a suli udvarán található óriási játszótér birtokba vételére is maradt idő, majd pici beszélgetés zárta a napot – már a másnapi tornára hangolódva.

Ugorjunk egyet az időben, a vasárnapi eredményhirdetés után Trelleborgba, egy tengerparti kempingbe buszoztunk.

„Szégyen”, hogy eddig még nem esett szó a vendéglátóinkról. Az út lehetőségét, a svédországi ellátást, azt, hogy a lányok négy napig a Paradicsomban érezték magukat, a Partin családnak, Theodorának, Nicole-nak és persze Kornélnak köszönhetjük. Nem túlzás azt állítani, hogy lesték minden kívánságunkat, azt keresték, mit adhatnak, mit csináljanak még, hol tegyenek meg a maximumnál is többet értünk. Csak egy, de roppant jellemző példa. Roza Viki vasárnap ünnepelte a születésnapját. A csapat ajándékot vett neki, gyöngyfűzőt. Kornéléket kértük meg, hogy segítsenek: beállítottak a legnagyobb dobozzal, majd még egy óriási pakkal, hogy ez az ő családjuk ajándéka Vikinek. Amikor a csapat ajándékát (!) ki akartuk fizetni Kornélnak, kérte, dobjuk be a pénzt a közösbe, és vegyünk valamit a lányoknak. Ez a pénz is hozzájárult, hogy az út végén minden lány egy falra szegezhető nagyzászlót és egyforma kulacsot kapott ajándékba, az első közös túra emlékére. 

A trelleborgi szállást is ők szerezték – remek kempingben, fűthető faházakban a tengerparton. Nem nehéz elképzelni, a kagylógyűjtés, a tengerpart mekkora élményt jelentett a lányoknak! Trelleborg egyébként nagyon érdekes, szép város, viszonylag kellemes klímával. Meg is lepődtünk a kikötő pálmafáin (!), a körforgalmak közepére ültetett virágerdőn – irigyelni való a város hangulata.

Hétfőn délelőtt a lányok „shoppingolni” indultak, bizony az út végére már csiklandozta zsebeket a svéd korona és az euro. Az ereményes akció után „természetesen” a Partin család látta vendégül a küldöttségünket, Kornél és Theodora pazar grillpartit rittyentett az Olimpia tiszteletére.

Az ilyen napokban csak az a rossz, hogy egyszer, és általában hamar véget érnek. Indulnunk kellett a kikötőbe, a hajóhoz. Mielőtt azonban a buszunkat elnyelte volna a komp gyomra (az alsó szintre futottak be a vonatok), hátra volt még a túra legfájdalmasabb része. Főként a lányok könnyezték meg a búcsút Nicole-tól, még szerencse, hogy a XXI. század technikája, az msn, a Skype, a webkamera megannyi lehetőséget kínál. (A hazaérkezés után mailt váltottunk Kornéllal, jeleztük neki, rendben hazaértünk. Hamar válaszolt, mesélte, Nicole kedden úgy ment iskolába, hogy mindkét tenyerébe egy-egy szívet rajzolt, benne tíz magyar futballista lány neve…)

A sassnitzi „partraszállással” megkezdődött a visszaszámlálás, nem volt más dolgunk, mint kibekkelni a budapesti érkezésig szánt 16 órát. Rendben, időben hazaértünk, hogy aztán a szüleikkel találkozó lányoknak új program kezdődjön: a reményeink szerint több naposra nyúló élménybeszámoló.