Többször írtunk már róla, nyilván vannak, akik számára ez unalomig ismételt sztori: amikor megalakítottuk az egyesületet, felvázoltuk azt a pályaívet, amelyet a lányoknak – reményeink szerint – be kell futnia. Játékosaink az első pillanattól kezdve a legprofibb gátfutó magabiztosságával vették az akadályokat, sőt sokszor még csak rá sem léptek a gátra, átrepültek fölötte: a megálmodott rend szerint játszottak a keresztpályás, a korosztályos nagypályás, majd a felnőtt bajnokságban. Egyet „hibáztak” csak: mi úgy terveztük még 2002-ben, vagy 2003 tavaszán, hogy majd a 2008-2009-es szezontól játszanak az élvonalban.

Feljutottak korábban, már az első NB II-es évben viszonylag simán abszolválták a feladatukat – ne kezdjünk most arról vitát, miért nem aranyéremmel. Mi, házon belül pontosan tudjuk, kinek milyen, mekkora felelőssége van ebben. Az eredménytől függetlenül állítom – és ezzel talán Csaba Feri barátunkat sem sértjük meg – a legtöbb képzett játékosa, a legegységesebb csapata az Olimpiának volt a tavalyi másodosztályban.

Természetesen már tavasszal megkezdődtek azok a háttérbeszélgetések, amelyeknek a jövőről, a 2007-2008-as szezonról döntöttek. A sok lényeges, egyéb kérdés mellett a legfontosabb disputa arról szólt, vállaljuk-e az NB I-es indulást, a minden korábbinál nehezebb keresztet, vagy maradjunk még egy évet az NB II-ben, hogy játékosaink fizikailag és mentálisan tovább erősödve ugorjanak fejest az élvonalba.

Az azonnali startfejes mellett döntöttünk.

Nem feledve, hogy a „másik oldalnak” is voltak, vannak megszívlelendő érvei, a menedzsment végül két fontos kérdést vizsgált: egyrészt, hogy lát-e reális esélyt a bennmaradásra, másrészt, hogy a figyelembe vett csapatérdek mellett mi a játékosok egyéni érdeke? Mind a kettőre az NB I volt a válasz.

Miközben az élvonalban valóban van három, vagy négy csapat, amely ellen ma még főként az lehet a célunk, hogy jó meccset játsszunk, hogy picit meghúzkodjuk az oroszlán bajuszát, találunk a mezőnyben olyanokat is, akik ellen a minimális elvárás a pozitív mérleg. A játékosállományokat és az egymás elleni eredmények alapján azt sem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy az Olimpia már ma is jobb csapat, mint az NB I legutóbbi szezonjának kiesője. Mindezt figyelembe véve realitásként kezeljük a bennmaradás lehetőségét, nem feledve azt sem, hogy a legutóbbi három bajnoki évben (amióta az Olimpia nagypályán játszik) mindig erősebb volt a tavaszi szezonunk, mint az ősz. Így volt ez az NB II-ben is, pedig tavasszal erősebb csoportban játszottunk, mint ősszel.

Térjünk át a játékosok egyéni érdekeire. Papp Dorina távozásával már „csak” tíz olyan játékosunk van, aki szerepelt valamelyik korosztályos válogatottban. (Igaz, van mellettük három korábbi kerettag: Staar Gabi, Nagy Barbara és Halász Réka.) Az ő egyéni érdekük – és ezzel, rajtuk keresztül a csapat, a közösség érdeke is – azt kívánta, hadd játszanak minél erősebb bajnokságban, hadd futballozzanak az ország legjobbjai, Szekér Anita, Tóth Gabi, Ferencsik Evelin, Dörömbözi Csilla, Jakabfi Zsanett, Wikidál Gabi, Csaba Orsi ellen – hogy minden csapatból említsünk valakit.

Hogy közben esetleg méretes zakókat is „felpróbálnak”? Semmi tragédia nem történik. Ebben a szezonban ez még bőven belefér – nem feledve azt, hogy a dobogós Viktória és MTK is kapott ki tavasszal 5-0-ra, illetve 6-2-re.

Természetesen szerettük volna a „hiányposztokon” valamennyire megerősíteni a nyári szünetben a csapatot. Örülve annak, hogy Schuh Edina felépült, Váradi Ági Pestre költözött, illetve annak, hogy Barsi Adrienn újra közöttünk van, büszkélkedve azzal, hogy Gáspár Évi és Nagy Barbara, valamint a három kapus erősítést jelent, tény, hogy lemaradtunk néhány kiszemelt, hazai mércével mérve meghatározó tudású játékosról.

Maga a női futball és az átigazolások kérdése megér egy önálló misét – remélem, lesz rá alkalom az edzői fórumon -, de nézzük a konkrétumokat. A három kiszemelt, kitűnő futballista közül az egyik a párját követve vidékre költözött, a másik az átigazolólap aláírása után, az edzőtáborra készülve kapott – szintén vidéken – visszautasíthatatlan állásajánlatot. A harmadik az „igenből” az első három betűt már kimondta, azután inkább maradt a barátnőivel az NB II-ben: még az sem kizárt, hogy anyagilag kedvezőbb lehetőségek között, mint amivel az Olimpia előállhat. Mellettük egy vidéki NB II-es csapatban kerestük meg az elnököt és a vezetőedzőt három játékos ügyében: kettejük az iskola miatt sem vállalta a budapesti kalandot, és mindhárman jól érzik magukat otthon: de, hogy klubjaink között ebből semmiféle feszültség nincs, azt mutatja, hogy a harmadik játékos pesti egyetemistaként valószínűleg az Olimpiában fog edzeni, és hazautazik játszani.

Miután néhány esetben lyukra futottunk, változtatni kellett a terveinken – de, így sincs okunk az elégedetlenségre. Az a játékoskeret, amely a rajton rendelkezésre áll, alkalmas lehet arra, hogy teljesítse a kitűzött célt, a bennmaradást.

Érdemes talán néhány szót szólni az egyesület stabilitásáról, a pénzügyekről. A több mint egy évtizede stabilan működő Viktória FC mellett az Olimpia NFK az élvonal egyetlen csapata, amely mögött nem áll nagyegyesületi, vagy önkormányzati bázis. Ennek a napi működés során természetesen érezzük a hiányát, ezért is folytattunk a nyáron tárgyalásokat a háttér megerősítésére. Úgy ítéltük azonban meg, az önállóság feladása nagyobb kárt okozhat, mint amennyi hasznot hoz – így viszont minden, a focira fordítandó fillér előteremtése a legszűkebb menedzsment feladata. Bár az egyesület költségvetése nem titok, érdemesebb a főösszeg citálása helyett néhány fontos tételt kiemelni. Budapesten, füves pálya esetén az éves pályabérlet – az átlagárakat figyelembe véve – 2-2.2 millió forint, a négy versenyző csapatunk utazási költsége mintegy 800 000 forint, a Magyar Labdarúgó-szövetségnek fizetendő versenyeztetési költség 856 400 forint. A megbízási díj jellegű költségeink körülbelül 1 000 000 forintot tesznek ki. Ez a mintegy 5 millió forint teszi ki a minimális költségeket – ami e fölött lenne (szerelésvásárlás, illetve kiegészítés, edzőtábor, toborzás, gyerekprogramok, a vidékről Budapestre költözött játékosokkal kapcsolatos esetleges kiadások) extrák.

Ahogy egyetlen más csapatnak, úgy az Olimpiának sem könnyű előteremteni a működéshez nélkülözhetetlen forintokat. De, a néha nem vitásan adódó nehézségek mellett sem gondolkoztunk azon, hogy kevesebb csapatot versenyeztessünk, illetve az utánpótláson spóroljunk. Egyesületünk – immár NB I-es, felnőtt csapat lététől függetlenül – továbbra is kiemelkedően fontosnak tartja az utánpótlás-nevelést, a képzést, mert meggyőződésünk, hogy csak erős utánpótlás bázissal lenne esélye a női futballnak arra, hogy kikecmeregjen a mocsárból.

A jelenlegi csapatunk is nagyon fiatal – a Femina elleni kezdőcsapat átlagéletkora nem éri el a tizennyolc évet, ha a cseréket is számoljuk, 17,5-nél járunk -, de igyekszünk építeni és menedzselni már a következő évek csapatát is: most úgy látjuk, a 94-95-ös korosztályunk lesz újra olyan erős, mint most, a 91-92-esek.

Alkalmasint a honlap a „bűnös” ebben – a női futball családja ma az összes egyesület közül talán az Olimpia belső életéről, mindennapjairól tudja a legtöbbet. Fontosnak tartjuk ezt, mert hisszük, ha a szakág iránt érdeklődők a napi acsarkodások, egymás mocskolása helyett munkáról, tervekről és tettekről olvashatnak, mindannyiunk megítélése pozitívabb lehet a „külvilág”, benne a lehetséges támogatók előtt is.

A szponzoroktól a pénzügyekre visszatérve: éppen a szigorú költségvetési korlátok indokolták, hogy a csapat elköltözzön a Sportmaxról, ahol egyébként szinte tökéletes otthonunk volt. Az Olimpia NFK, nem egész ötéves története során, három pályán játszott. A 2003-2004-es szezonban a Goldball pályát béreltük, majd a régi-új tulajdonos visszatérése, a radikális áremelés miatt Csepelre, a Papírgyári pályára költöztünk. A „Csépapír” jó helynek bizonyult, lehúztunk ott három szezont, annak ellenére, hogy csak kedden és csütörtökön volt füves pályán edzéslehetőségünk, illetve jó darabig hiányzott a világítás. A legutóbbi idényben – a természetes füves papírgyári pálya mellett – már a Sportmaxon dolgoztunk: ám az, hogy az új bajnoki évet is ott kezdjük, a 2006-2007-es szezonhoz képest 1.5-2 millió forintos többletköltséget jelentett volna.

Segítséget jelentett a Nagytétényi SE szoros együttműködésre irányuló ajánlata – úgy látjuk, a teljesen felújított, Angeli úti pályán minden korábbinál jobban otthon lehetünk. Szeretnénk, ha a tétényi szurkolók magukénak éreznék a csapatot, és ez a vágyunk alkalmasint találkozik azzal a tervünkkel is, hogy a hazai mérkőzésekből ünnepet igyekezzünk varázsolni, hogy minél jobban tudjuk kiszolgálni a nézőket, illetve, a lehető legtöbb médiát tudjuk kicsalni az Angeli úti mérkőzésekre.

Még egy ügyet tartunk fontosnak érinteni a szezon előtt, ha azt lassan be is kell látnunk, minimális a remény arra, hogy megváltoztassuk a női futball acsarkodó közhangulatát. Nem tartjuk magunkat tévedhetetlennek, főként nem Messiásnak – voltak bizony olyan ügyek, kezdeményezéseink, amelyekről ma már úgy gondoljuk, hibáztunk, rosszul mértük fel az erőnket. De, továbbra is fontosnak tartjuk, hogy változásokat kezdeményezzünk olyan ügyekben, amelyekről úgy gondoljuk, az egész szakág hasznára lehetnek. Ilyen az utánpótlás ügye, a fiúk között focizó lányok dolga és még számos más kérdés – nem adtuk fel a reményt, hogy ki-ki belátja, magunk vagyunk és egyetlen esélyünk az egység.